Kedves gyermekek, az első lecke: hazudni nem szabad, mert azzal elveszítjük a bizalmat, és az rossz. Nem hazudunk szavazatokért sem, vagy ha mégis, utána nem dicsekszünk, hanem szégyelljük magunkat. Amikor tönkreteszünk valamit, nem mondjuk, hogy épp most javítjuk meg.

A második lecke: lopni sem szabad, se gyorsan, se lassan, se közvetlenül, sem közbeszerzések útján. Ha valami értékeset ránk bíznak, például a közvagyont, nagyon vigyázunk rá.

A harmadik, hogy a leszakadókat, a rokkantakat, a hajléktalanokat, a betegeket, az árvákat és az időseket nem hozzuk még rosszabb helyzetbe. Ezért mondja a Biblia, hogy jaj annak, aki a vakot félrevezeti az úton.

A negyedik, hogy békére törekszünk, nem háborúságra, mert a béke jó, a háború pedig rossz. Ha az egész civilizációnk forrong, nem használunk ellenségképző retorikát. Ha hatalomra kerültünk, nem próbáljuk eltaposni azokat, akik nem értenek velünk egyet.

Az ötödik, hogy nem szarunk az asztalra.

A hatodik lecke, drága gyermekek, hogy származása miatt nem bántunk senkit, mert senki nem tehet arról, hogy milyennek született. Akik másokat bántottak emiatt, az ilyesmit eltűrték vagy támogatták, azokat nem hősöknek tekintjük, hanem alávaló gazembereknek.

A hetedik te magad légy.

A nyolcadik lecke, gyermekek, hogy nem hozunk visszamenőleges hatályú törvényeket, nem írjuk és nem nevezzük át a világot, mintha kizárólag a miénk volna.

A kilencedik, most figyeljetek nagyon: soha nem lehet a pénz és a hatalom fontosabb, mint a becsület. Ezt írjátok le százszor. Ne papírra, hanem a szívetekbe, hogy vésődjön be mélyen.

És a tizedik, de kikérdezem ám, hogy ha véres a kezünk, eltartjuk magunktól. Véres kézzel nem eszünk, és nem érintünk meg senkit. Véres kézzel nem vezetünk, se autót, se országot. Ha a kezünk véres lett, megpróbáljuk lemosni, ha nem megy, erősebben mossuk, és ha még mindig nem megy, levágjuk.

Természetesen a levágott kezünk vissza fog nőni, nagy karmokkal és véresebben, mint valaha. Akkor nem dugdossuk a vérragacsos mancsunkat, hanem rohanunk, kifelé a világból. Ordítunk és rohanunk, kedves gyermekek, míg el nem veszünk a semmiben, vagy míg nem találunk valakit, aki elég nagy és elég jó ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani.

A jobboldali újságírók nagyon döntő többsége undorral és megvetéssel gondol a nácikra, primitívnek tartja a homoszexuálisok lebuzizását, és nem véli úgy, hogy „a cigányokkal lehetetlen együtt élni”.

Az elmúlt hetek makacs tendenciája, hogy az ún. jobboldali sajtót az ún. balliberális orgánumok csépelik, darálva az ismert szöveget, hogy az milyen genya, nemobjektív, szakmaiatlan, beszűkült. Tudom, hogy a mocskolódás fordítva is zajlik, tehát elöljáróban be kell valljam elfogultságomat. Tíz szép évet dolgoztam a Magyar Nemzetnél, ebből hatot főmunkatársként; személyesen ismerem a jobboldali-konzervatív értelmiség színe-javát, kivált újságírókat; nemcsak a Nemzetnél, hanem a HírTv-nél, a Magyar Hírlapnál, a Heti Válasznál is. Hadd legyen a bevallott elfogultság egyben a hitelesség biztosítéka is: itt és most olyan ember szól, aki belülről ismeri ezt a világot. Ahogy észrevettem, háromféle mítosz kering a jobbos újságírókról, ezeket veszem sorra.

1. A jobboldali médiát valójában a Fidesz pártköpontjában szerkesztik, tehát a jobboldali újságíró csupán parancsvégrehajtó.

Botorság. Ezeket a lapokat szuverén szerkesztőségek készítik; az értekezleteken, ahol a tartalomról döntenek, a szakmai szempontoké a fő szerep. A Magyar Nemzet számomra szabad műhely volt, nem egy olyan vezércikket írhattam, ami ellentétes volt a Fidesz-vezérkar aktuális álláspontjával. (Egyébként nem a Fidesz apologétája, hanem a ballib kormány kritikusa voltam.)  Sosem kellett politikai megrendelésre dolgoznom.

Nyilván, a jobboldal újságírói azt kívánják, hogy jobboldali kormányzás legyen Magyarországon. Oriana Fallaci írta: „nincs semlegesség, csak  szakmaiság és tisztesség.”  Utóbbi kettő az egész magyar médiában, sőt az egész magyar Magyarországon ritka erény. Egyébként sehol nem hangzik annyi Fidesz-ekézés, mint a MN büféjében. Az újságírók döntő többségének nem a Fidesz, főként nem Orbán a szívügye, hanem a nemzeti-konzervatív gondolat. 

2. A jobboldali újságírók buták, és nem értenek a szakmához.

Bődület. Rengeteg a jobboldali sajtóban a széles látókörű, mélyen művelt szakember, sőt a hiper-tehetséges újságíró. Máig hálás vagyok, hogy olyan mesterem lehetett, mint Fehér Béla, és együtt dolgozhattam Kristóf Attilával. Kétszer kaptam meg a Minőségi Újságírásért-díjat,  és mindkétszer nyilvánosan fájlaltam, hogy csak néhány (Élő Anita, Farkas Adrienne, Bódis András, Szőnyi Szilárd, Varga Attila) jobboldali kapta meg rajtam kívül. Lukács Csaba, György Zsombor, Torkos Matild, szegény-drága Szarka Ágota, Ugró Miklós, Tóth Szabolcs, Nánási Tamás, Dévényi István, Sümegi Noémi, Margittai Gábor, Stumpf András, Kristály Lehel, satöbbi és satöbbi; elnézést azoktól, akiket kihagytam, de ötven sor sem lenne elég a kitűnő jobboldali újságírók, szerkesztők neveit felsorolni. Szakmai kvalitásban a jobboldal sehol sincs elmaradva a balliberális sajtó mögött. Ugyanúgy megvan a hír-téma- és problémérzékenyég, a kérdezni és írni tudás, a szituatív reflexek, a tényszerűség és pontosság. És persze, ugyanúgy esnek hibák, benézések is.

3. A jobboldali újságírók igazából rasszisták, antiszemiták, nácik stb.

Agyrém. Vannak olyan jobboldali újságírók, akik nyitottak a szélsőségekre; őket egy rendes jobbos-konzervatív értelmiségi körben nem is látják szívesen. A fent említett egy évtizedet úgy dolgoztam végig a jobboldali sajtóban, hogy egyetlen tételes antiszemitával vagy fasisztával nem beszéltem. A jobboldali újságírók nagyon döntő többsége undorral és megvetéssel gondol a nácikra, primitívnek tartja a homoszexuálisok lebuzizását, és nem gondolja, hogy „a cigányokkal lehetetlen együtt élni”.

Egyébként a magyar jobboldal sokkal plurálisabb, mint ahogy azt ballib közönség képzeli. Igen komoly kérdésekben vannak szemléletbeli ellentétek és olykor hangos veszekedésekig fajuló viták. Én pl. messze nem értettem egyet minden cikkel, ami az MN-ben jött, de nem is kért senki senkitől totális egyetértést. A szerkesztők feladata az volt, hogy érdekes, aktuális, és a lehető legjobb minőségű anyagokat hozzák –  persze nem olyanokat, amitől a jobboldali olvasótábor azonnal lemondja az előfizetést. Azért pedig nem kéne egy lapot kárhoztatni, hogy az olvasóinak ír.

Apropó: ha én olvasó lennék, föltenném a kérdést: ha ilyen szép és jó a  jobbsajtó, miért kellett eljönnöd onnan, Gyuri? A válasz: nem kellett. A jobbsajtó sem szép és jó, csak nem rosszabb a másik oldalnál. Azért mentem el, mert egy: rá kellett jönnöm, hogy amit gondolok a világról és a társadalomról, nem fér el a jobboldalon  – meg a balon se. Kettő: a jobboldali sajtótól nem várható, hogy szigorú kritikával illesse a jobboldali kormányt, én viszont ezt teszem, amíg úgy látom, hogy rossz irányba kormányoz.

Summa: nem egymást kéne csesztetni, kollégák, inkább a politikusokat. És jó lenne, ha a szakmai szolidaritásnak legalább a minimuma megvolna, vice versa.

Normális, vagyis olyan, mint mi, és ezzel lehetetlen szembenézni, és ezzel szembe kell nézni.

Megy a szövegelés arról, hogy elég vagy nem, sok vagy kevés a 21 év magányos komfort, amit a norvég bíróság az oslo-i tömeggyilkosnak kiszabott. S hogy – nagyon izgalmas – mire is való az igazságszolgáltatás; megtorlunk, bosszút állunk, példát statuálunk, visszavezetünk a társadalomba? Mire megy az ember, mire megy a világ egy ilyen Breivík-kel?

Nem tudom, a részünkről hány évet vagy mi általi halált érdemel a norvég mészáros. Kössük föl vagy ne kössük föl, engedjük el vagy ne engedjük el – mindenképp meg fogjuk bánni. Az egyenlet megoldhatatlan, mert nem lokalizálható az ismeretlen, amíg azt hisszük, Breivík az ismeretlen. Vagyis míg szilárdan hisszük, hogy a dolog így néz ki: vagyunk mi, az áldozatok, a normálisak; és velünk szemben, tőlünk gondosan elkülönítve Breivík, a fenevad, az abnormális, a nem-is-ember.

Amikor a jeruzsálemi bíróság Adolf Eichmann, a náci tömeggyilkos ügyét vizsgálta, a vádlottat egy tucat pszichiáter vizsgálta meg, és normálisnak találták. „Normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam”- jelentette ki  egyikük. Hannah Arendt, a XX. század egyik legfontosabb  morálfilozófusa végigülte a tárgyalást,  aztán azt írta: a gonoszságban a legszörnyűbb, hogy nincs benne semmi különleges, vagyis egészen banális.  (Eichmann in Jerusalem – The Banality of Evil, 1963.) Eichmann normális, vagyis olyan, mint mi, és ezzel lehetetlen szembenézni, és ezzel szembe kell nézni.

A Harmadik Birodalomban a legfőbb erkölcsi parancs –  a kanti imperatívusz kifordítása –  így hangzott: „cselekedj úgy, hogy a Führer helyeselje, ha tudomást szerez róla.” Eichmann, aki százezreket küldött halálba, nem érezte magát bűnösnek, bár pontosan tudta, hogy kegyetlenség, amit tesz. A kegyetlenséget nem tartotta jónak, ám úgy gondolta, ez a helyes választás egy magasabb erkölcsi cél érdekében.

„Amit tettem, az kegyetlen, de szükségszerű volt” – nyilatkozta a norvég tömeggyilkos. Hónapokig vizsgálták, és a hosszas huzavona végeredménye, hogy nem zavart elméjű. Normális. Banális. Közülünk való.

A tatárszentgyörgyi gyilkosok, akik négy lépésről lelőttek egy ötéves kisfiút, miután a szeme láttára kivégezték az apját, azt állították, hogy ez tulajdonképpen önvédelem. A nemzet érdekében. Egy magasabb cél érdekében.

Akkor leírtam, most leírom megint: semmi cél nem lehet magasabb, hajszállal sem, mint egy ötéves gyerek.

Mivel visszakanyarodtunk a modern kor fenevad ideológiáihoz, a bennünk élő gyilkos könnyen talál magasabb célokat. Ilyen volt a liberális gondolat is a jakobinus terror idején, ilyen volt a kommunizmus a vörös-, az antikommunizmus a fehérterror idején. A keresztény gondolatot is lehet ilyenné tenni. Vazulnak, Koppánynak, Ajtonynak, sajnos, veszni kell. A Szenföld bitorlóinak veszni kell, a boszorkányoknak veszni kell, a reformátoroknak veszni kell, az anabaptistáknak, az ariánusoknak és az arminiánusoknak veszni kell.

De Isten mindig az áldozat oldalán áll. Azért lett Krisztusban áldozattá –  akit „magasabb cél érdekében”, egy másik jeruzsálemi perben halálra ítéltek és kivégeztek – , hogy ezt megmutassa. A követőjének lenni azt jelenti: áldozattá válni, báránnyá a farkasok közt. A báránynak nincs foga és karma, a farkasnak van.

Ráadásul a farkasok azt hiszik, ők a jó fejek. Ma sehol sem üldözik intenzívebben a keresztényeket, mint az egyházban. Jézus megmondta előre: „mindaz, aki öldököl titeket, azt hiszi majd, hogy istentiszteletet cselekszik” (János 16, 2). Hiszi a magasabb eszmét. Ez szörnyűbb, mint az ösztönös gyilkolás, mikor azért ölsz, mert félsz, esetleg azért, mert zabálni vagy kielégülni akarsz; az olyan után ott állsz fázva, tudod, hogy vétkeztél, és csak akkor nyugszol meg, ha megkapod a büntetésed.  Az ilyen után meg azt mondod: a szent célért muszáj volt.

Szívszorító tragédia, mikor az ideológia-szülte gyűlölet elsodor embereket. De abszolút értelemben egyetlen áldozat létezik: a tökéletesen ártatlan, aki minden Breivíkségünket magára vette, hogy a bennünk élő Breivík is meghalhasson. Nincs bocsánat a belső Breivík számára. Keresztre kell feszíteni, és hogy biztosra menjünk, még egy dárdát beleverni a szívébe. Különben ölni fog: talán csak szóban, talán csak egy odahúzott ikszben; gyorsan vagy lassan, de biztosan.

(a kép innen való)

Mégis félek. Volt náciparádé korábban is, fura, bosszantó dolog, de fölöslegesnek gondoltam a túlzott tiltakozást, hisz minden civilizált országban vonulgatnak, pofázgatnak, hazamennek. De most már nem lehet ilyen könnyedén. Évről évre többen vannak, erősödnek.

Nem csak a Hősök terén az a pár gárdista, hanem akik otthon szurkolnak nekik.

Minden dübörögve menetelő csizma megég, és a tűz martaléka lesz (Ézsaiás 9,4.). Nem akarok félni tőlük. Azt mondjátok, ki kell röhögni őket. Nem tudom kiröhögni őket. Azt mondjátok, túl kell kiabálni őket. Nem lehet túlkiabálni őket. Azt mondjátok, le kell ülni velük? Nem, már nem lehet leülni velük.

Azt mondjátok, hogy akik békét akarnak, azok az erősebbek. Ez olyan szép, hogy legszívesebben a végére tenném, bátorító résznek. De nem tehetem, mert nem igaz: most már ők az erősebbek.

Korábban kocsmai handabandázás folyt, és született néhány hülye pamflet, és egy kis Lebensraum nyomán máris zengett az ég. Ma nem hívják meg a színészt Egerbe, mert büdös zsidó. A fészbukon névvel és arccal álmodoznak új Birkenau-ról a „nem is nácik”. Közpénzből megy a főváros színházában a nyílt zsidóellenes uszítás, és csupán annyit mond rá a főpolgármester, hogy „necces”. Tiszaeszlár a Parlamentben, pogromkísérlet vidéki romák ellen, támadások zsinagógák ellen, zsidók inzultálása az utcán. Ma már a kormány egyik lapjában leírják, hogy lehetetlen a cigányokkal együtt élni, mert olyan a fajtájuk. Hetente kapom a fenyegetéseket, hogy megvernek, eltüntetnek, nemcsak engem, a családomat is. Nekem ne mondjátok, hogy nem kell komolyan venni. Mit kell komolyan venni, ha nem ezt?

Azt mondja Babarczy Eszter méltán nevezetes esszéjében, hogy nem maradhat a baloldal fő üzenete az antifasizmus. Lehet, de engem nem érdekel a baloldal, meg a jobboldal se. Ez a bolond kis ország érdekel, és a magát sirató, önsírját ásó, kegyetlen és elvakult nemzetem, amelynek nem akarom látni a vesztét. Nem akarom rejtegetni a gyerekeimet, meg a másét se. Nem akarok betört kirakatokat, égő autókat, harckocsikat, légószirénát, gettót, de minden jel arra mutat, hogy le van szarva, mit nem akarok, mert ez jön, közeledik, most fordul a sarkon. 

Minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és a tűz martaléka lesz. De mikor? Megőrülök, mikor azt mondjátok, hogy nincsen semmi baj. Nem látjátok az árnyékot? Nem halljátok ki a feneketlen gyűlöletet a kommentekből, az utcai beszélgetésekből? Nem látjátok, hogyan szerveződik valami borzasztó és átfogó renddé ez az egész?

Hiányzik a végéről a bátorító rész? Hiányzik. Nekem is.

"az elmúlt két évben mi magyarok sikeresen szálltunk szembe az európai válsággal. Európában egyedülálló módon kimentettük a devizahiteleseket, befagyasztottuk a rezsiköltségeket, megőriztük a nyugdíjak vásárlóértékét, jelentősen emeltük a minimálbért és eközben csökkentettük az államadósságot. Ma már Európa is elismeri, hogy Magyarország jobban teljesít, mint a legtöbb európai állam".

Esküszöm, ha  Matolcsy György orvos lenne, széntablettát írna fel a szorulásra.

A fentinél jóval fiatalabbra és karcsúbbra fotosoppolt miniszterelnöki portré mellett olvastátok ti is, nyilván, az idézett szöveget. Most elmondom, miért van szerintem bekódolva a „munkahelyvédelmi akciótervbe” a kolosszális arcraérkezés.

De előbb azt mondom el, hogy az ötlet nem lenne rossz. Túl magasak a munkát terhelő járulékok? Relatív, vannak országok, ahol még magasabbak, és mégsincs ekkorra munkanélküliség; de mondjuk azt, hogy túl magasak. Tehát csökkenteni kell a vállalkozók terheit, hogy nagyobb kedvet kapjanak a foglalkoztatáshoz, illetve ne bocsássák el a dolgozóikat; ebből nyilván kötségvetési hiány keletkezne rövidtávon, ám ne aggódj, Gyurikám, azért szedtük be a sok új adót, hogy abból kipótoljuk. Orbán vagy a szellemírója szerint ez az intézkedés „egymillió munkavállalló állását teheti biztonságosabbá.”

Mindez logikus és igen derék, csak egy a baj vele: nem alkalmazható a mai magyar valóságra. A valós probléma ugyanis nem az, amit az akciótervvel kezelni akarnak. (Esküszöm, ha  Matolcsy orvos lenne, széntablettát írna fel a szorulásra.)

A magas adóteher lehetne az egyik gátja a foglalkoztatásnak, és a csökkentése akár serkenthetné is azt, mondjuk egy jól működő gazdaságban, ahol az átlag vállalkozónak annyi a megrendelése, hogy most már munkaerő után kéne néznie, de a fránya adóterhek miatt inkább maga húz rá még egy műszakot. Ráadásul ahhoz, hogy az egy ilyen akció sikeres legyen, az kéne, hogy a munkavállalók nagyon jelentős többsége be legyen jelentve.

Ám az a valóság, hogy a lángossütő bódék elől eltűntek a kígyózó sorok, a strandon unottan horgol a jegyárusító néni, a beszakadt tetőt benejlonozzák, az építkezést elhalasztják, az autót nem fényezik át, a megrendeléseket lemondják és így tovább: Magyarországon az elmúlt két évben majdnem negyvenezer vállalkozás szűnt meg. Matolcsy és Orbán urak, drágaságaink, tényleg recesszió van, zuhan a gazdaság, s ha az átlag munkaadó azt a vidám üzenetet kapja, hogy akció van, nyugodtan tartsd meg az embereidet, sőt vehetsz fel újakat, akkor azt kérdi: mi a tökömre? Aki mégis tudott másokat dolgoztatni, azt többnyire feketén vagy szürkén tette: nem véletlenül van Magyarországon csupán kb. hárommillió adófizető. Na most arra az akciós üzenetre, hogy „kedves vállalkozó, aki nem fizettél az embered után, eztán kevesebbet kell fizetned”,  mi a várható reakció?

Egyébként tökmindegy: az ügy ki van pipálva, akármi is fog történni, az akció sikeres volt. Orbán szellemírója már fogalmazza az erről szóló propagandaanyagot. Biztos benne lesz az is, hogyan tátja a száját Európa az újabb magyar csoda láttán.

Mindenesetre én szívesebben látnék valami munkahelyteremtő, valamint közpénzvédelmi akciót inkább. Sürgős.

(A fenti kép ismeretlen alkotó Készül a kerítés c. műve)

Nem csupán arról van szó, hogy a Zsolt lassan málló agyából ismét előkerült valami borzalom.

Szerintem érdemes rákérdezni a kultúrába ivódott előfeltevésekre, hogy vajon tényleg érvényesek--e; és bizony olyan régi mítoszokat sem árt olykor felülvizsgálni, mint amilyen a szentéletű István király és az ezer éves keresztény Magyarország. Úgy vélem, egyik sem igaz, pontosabban egyik sem úgy igaz, ezért írtam az előző posztomat; belinkelni továbbra sem engedi ez a primitív admin, vagy én vagyok hülye hozzá.

Sok hívőtől és nemhívőtől kaptam bátorítást, amit ezúton is köszönök, és voltak érdekes kommentek is. Annak szintén tudok örülni, hogy egyre kevesebben jönnek a  „persze, mert biztos zsidó vagy” típusú érveléssel. (Ja, az ilyeneket ki is vágom, menjenek csak a Mandinerre:)

Érdekes volt, és nyomokban bár, de tartalmazott méltányolható megállapításokat a Kettős mérce blog, meg a mandineres Szilvay Gergely írása is, bár a fülledt nyári düh, úgy látszik, megártott az olvasási készségüknek; pl. azt bizonygatták, hogy István igenis jelentős államférfi volt (szerintem is), s hogy a szentek sem tökéletesek (szerintem se), hogy gáz pont aug. 20-án írni ilyet (hát mikor kéne?), s hogy ünnepekre igenis szükség van (magam is úgy vélem). 

Azt már nem tudom, melyik válaszcikkben olvastam, hogy Vazul fülbeólmozása valójában nem számított brutalitásnak; eredeti és érdekes meglátás, köszönöm szépen.

Akkor még egyszer: azt állítom, hogy István túl sok kegyetlenséget követett el ahhoz, hogy szentként tiszteljük és példaképként tekintsünk rá, főleg keresztényként. Ugyanis a keresztény hit, vagyis Krisztus követése minden korban (pl. István előtt ezer évvel, vagy utána ezer évvel) lehetetlenné teszi a terrort, az elnyomást, az ármányt, a gyilkosságot. Az evangéliumi hittel nem egyeztethető ösze az erőszakos térítés sem. A hit cselekedetei nyilvánvalók, és azokat nem írhatják felül praktikus megfontolások, mert a kereszténység sub specie aeternitatis, vagyis az örökkévalóság szempontjából való gondolkodás; amit elengedünk itt Krisztusért, sokszorosan nyerjük vissza Krisztusban. A keresztény erőszakszervezet oximoron.

Ezt írtam szó szerint: „a kereszténység nem az egyházszervezet és az állam közössége, hanem azoknak az embereknek közössége Krisztussal, akik a bűneikkel hozzá mennek bocsánatért. Az igazi kereszténység hőse nem a gyilkos, hanem az áldozat, aki a Golgotán életét adta a világért. Aki egyébként, amikor a földi hatalmst felkínálták neki, elutasította azt. (János 6,15.)

Tisztában vagyok azzal, hogy amit állítok, nem illik a véleménykánonba. De a felhördülés és inkvizíciós hevület a blogokon – no, az meglepett. A 2Mérce pl. ezt írja: „A történelmi értékeink és tradíciónk kötnek össze minket, minden csapás ellenük árokásás.” Ilyet ír egy blogger? A blogolás arról szól, hogy ha van valamiről véleményed, azt szabadon közzéteheted, hátha érdekelni fog valakit. Aki azt óhajtja, hogy csak a „történelmi értékeink és tradícóink” (közelebről meg nem határozott) keretei közt legyen szabad véleményt nyilvánítani, mert az ellenkező eset „árokásó csapás” (?). az menjen melegebb –  pl. keleti – égtájakra. Arrafelé ez tényleg így működik. 

Jaj, már biztosan várjátok a Bayeros részt, de előtte elmondom juszt is, miért tartom annyira aktuálisnak a keresztény Magyarország mítoszának megkérdőjelezését. Hát mert épp olyan regnum alázza porig az országot, mely magát Istvánnal folytonosnak, és felhatalmazását felülről valónak tekinti, vagyis azt hiszi, mindent szabad neki az Úristen nevében; amely bármi mocsokságot képes eladni, átkötve nemzetiszín szalaggal és meghintve szenteltvízzel.

Na, szóval felállt a jobbos falanx, a Mandinertől szegény Szentmihályi Szabó Péteren át Bayer Zsoltig. És a Zsolt, bár fárad rendesen, hozta magát.. Aszongya:

...Ameddig tartott az olimpia, addig az olimpiát gyalázták. Most, augusztus 20-a alkalmából ezt az ünnepet gyalázzák. Balavány György kezdte – vele együtt kaptam meg a Szellemi Honvédelem díját Makoveczéktől, nagyon ideje lenne, hogy köszönettel visszaadja: „Talán így, ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként – írja Balavány. S még hozzáteszi: – Augusztus huszadikán ünnepeljük azt a hazugságot, hogy milyen régi a keresztény magyar állam.

Abban a díjban csak az zavart, hogy vele együtt kaptam, akinek jónéhány írásától behánytam addigra, de a visszadásról később szólok. Mindenesetre opusában együtt szerepelek Tóta W. Árpáddal meg a szerintem tökjó Sajtkészítők című bloggal, de figyelj, mert most jön a lelke a Zsoltnak:

...tudom az eszemmel, hogy nem is szabadna őket gyűlölni – de azért gyűlölöm őket, és meggyőződésem, hogy ha nem léteznének, valamivel egészségesebb, élhetőbb, szerethetőbb hely lenne ez a szintúgy beteg világ. De mivel keresztény ember vagyok, mélységes bűntudattal tölt el ez a meggyőződés, és a gyűlölet érzése.

Érted:  Balavány, Tóta W. és Sajtkészítők nélküli világ jobb volna, ám e tény fáj a Zsoltnak, ahogy az is, hogy gyűlöli az említetteket a keresztény szívével; ne veszítsd el a fonalat.

... Igyekszem – legalább annyira, hogy soha-soha ne keveredjek az újpogányok közé. Valószínűleg ez, és csak ez tartana vissza attól, hogy megüssem őket.

Zsoltnak egy karácsonyi (!) cikke így kezdődött: „a napot a sámándob repíti az égre.” Sok más írása is mutatja, hogy akkora újpogány, mint egy ház; ám itt Koppány ellen folyik a küzdelem, tehát a Zsolt most keresztény. Nekem nem jött le a szövegből, pontosan mi tartja vissza, hogy megüssön. A továbbiakban Zsolt leírja  a világot, ahol Balavány (plusz Tóta, Sajtkészítő, etc.) jól érzi magát; hát abban nincsen semmi, de semmi jó, se egyház, se állam, se mese, se hit, se szeretet, csak mondjuk én, meg a laptopom és a vágyaim. Kéri, hogy az olvasó képzelje el ezt a világot, majd így szól: 

S ha elképzeltük, talán belátjuk, hogy mégis inkább őket kell nem létezővé varázsolni. A gyerekeink és az unokáink érdekében.

Lefordítom: a szebb világ, az értékeink, és az utókor érdekében, sajnos, fájó keresztényi szívvel, de meg kell ölni (nem létezővé varázsolni) „őket”.

Nem csupán arról van szó, hogy Bayer Zsolt lassan málló agyából ismét előkerült valami borzalom. Nem is Bayer az érdekes itt, hanem a lelkület, amiről árulkodik: hogy a „keresztény” a magas cél érekében az ellenségnek kikiáltott másik embert, akit nem is ért valójában, likvidálni is képes. Hát éppen erről írtam az előző posztot.

Egyébiránt én nem hiszem, hogy ezt a cafatokra züllött, szerencsétlen alakot nem létezővé kéne varázsolni. Nemrég amúgy is majdnem elvitte a szíve, én meg imádkoztam érte; remélem, hogy teljesen felgyógyul, minden tekintetben.

(Szellemi Honvédelem: sokan nem tudják, hogy Pethő Sándor, az alapító annak idején a náci eszme térhódítása ellen alapította a díjat. Lehet, hogy kettőnk közül nem nekem kéne visszaadnom.)

Talán ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként.

István király politikai teljesítménye vitathatatlan, hiszen felismerte, hogy ha a bármily farizeus egyházi hatalom oldalára áll, vagyis Kelet (Bizánc) helyet Nyugatot (Róma) választja, az jövedelmezőbb. De a – mondjuk így – uniós klubtagság akkori kritériumát, az ország „keresztény hitre térítését” nem kifejezetten evangéliumi eszközökkel hajtotta végre.

A pórnépet korbáccsal hajtatta a Dunába keresztelkedni; Kézai szerint „a’ fejérnépnek még a’ csecsit is levágatta, ha nem ment templomba”. Koppányt, a nagybátyját (aki mérvadó források szerint nem is volt pogány, csak bizánci keresztény) megölette és négyfelé vágatta, a temetést is megtagadva tőle. (Ez a középkori szokásrendben is különös bestialitásnak számított.) A másik riválist, a szintén rokon Vazult megvakíttatta és forró ólmot öntetett a fülébe. További kedves szokása volt a politikai ellenfeleit élve eltemettetni.

Talán így, egy ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként. Aki pedig a neki tulajdonított kegyes intelmekkel szeretné a király keresztény voltát igazolni, jó, ha tudja: azokat nem ő írta, hanem egy udvari pap, valószínűleg Asztrik apát.

Augusztus huszadikán ünnepeljük azt a hazugságot, hogy milyen régi a keresztény magyar állam. Magyarország sohasem volt keresztény állam, nem is lesz. Korbácstól, kardtól, bombázótól és rakétától nem fog megtérni senki. Arról nem is szólva, hogy Fidesz-KDNP regnum vonzóvá teszi-e bárkinek a kereszténységet (nem teszi).

A kereszténység nem az egyházszervezet és az állam közössége, hanem azoknak az embereknek közössége Krisztussal, akik a bűneikkel hozzá mennek bocsánatért. Az igazi kereszténység hőse nem a gyilkos, hanem az áldozat, aki a Golgotán az életét adta a világért. Aki egyébként, amikor a földi hatalmat felkínálták neki, elutasította azt. (János 6, 15.)

(Ja, a rohadtdrága tűzijáték egy olyan országban, ahol százezerszám élnek éhező gyerekek, különösen visszatetsző. De ez már egy másik történet.)

Nyilván azt hiszi, hogy jó úton jár, és nem hiszi, hogy végzetes tévedésben van.

Ez a monoton vesszenorbán, rohadtorbán már állatira bosszant és fáraszt (főleg azoktól, akik az előző kurzust kívánják vissza – na, az már nekem scifi).  Az orbanofóbia éppoly nemtelen és tahó dolog, mint bármelyik politikus személye elleni beojtottság.

Az a gondolat, ami igen széles körben elterjedt, s aminek az egészen primkótól a szofisztikált változatokig számos árnyalata van, nevezetesen hogy a politika a jó és a rossz küzdelme, a népi vallásosság körébe tartozik. Úgy értem, hogy baromság. Nincsenek jó és rossz emberek. Sárkányfog-vetemény, úgy zusammen, csak nem mindenkin egyformán uralkodik el a sárkányfogság.

Míg az átlagvulgár úgy képzeli, hogy bármely politikai vezető önhazáját kívánja kizsigerelni s tönkretenni s ennek programját hajtja végre hideg-precízen, addig nem lesz nemzeti felemelkedés, bármit jelentsen az. Édes olvasóim az Úrban, minden politikai vezető sikeres akar lenni, és mindegyik tudja, hogy a sikere az, ha az országot jól vezeti. Gyurcsány is szeretett volna boldogabb Magyarországot, nyilván, csak a politikája többet ártott, mint használt, ez volt a veresége és bukása oka. Orbán Viktor őszintén szeretne nulla közeli munkanélküliséget, szárnyaló gazdaságot, élhető vidéket, értékelvű oktatást, világszínvonalú egészségügyet, s persze lovasszobrot mindezért. Nyilván azt hiszi, hogy jó úton jár, és nem hiszi, hogy végzetes tévedésben van.

A probléma nem az, hogy gyarlók a politikusaink, ez faktum, amivel számolni kell. A probléma az, hogy a hatalmi struktúra a gyarlóságaikat, vagyis az öncélú  hatalom- pénz- és dicsőségvágyukat nem kontrollálja, sőt, rövid távon még jutalmazza is. Ők pedig úgy érezhetik: „ha már a haza üdvéért gürizünk, hadd járjon már egy kicsit több a közösből, csak figyeljünk a látszatra és ne mi nyerjük a legtöbbet.”

Az vesse az első követ, aki jobb arc lenne a helyükben. Gondold el, hogy feszt segged nyalják hízelegnek a körötted levők, és lesik a parancsaidat. Ez milyen személyiségtorzuláshoz vezetne nálad? A kritikatűrő képességed elhalna (ha van), tuti.

Szóval csak annyi, hogy nem kell gyűlölni ezeket az embereket. Nem érzelmek dolga ez. Van helye a következetes és mégoly kemény krtikának a tevékenyégüket illetően, ennyi.

És hogy kerül a templomba, és hogy a börtönbe/munkatáborba?

Hát a templomba úgy, hogy mivel az  Oroszország nevű egészázsiai államban a totális putyinizmus buzzzzzzzzzgó támogatója az egyház, eléggé kézen vagy min fekvő volt odamenni a csajoknak tiltakozni. Börtönbe, majd két év munkatáborba pedig úgy, hogy az akció nyomán a rendszer megmutatta (szemérmetlenül)  önmagát.

Az asztalra úgy, hogy – a lányoknak hála – hetek óta a pussy szó vezet a külföldi híradásokban, szoros versenyben a Szíria és Irán szavakkal.

Egy kis puncológia: e kontextusban a pussy nem cicát jelent; volt nálunk egy kis családi vita arról, hogy csúnya-e a szó magyarul – egyes vélemények szerint alkalmas a nagyon jámbor keresztyének nyugalmának megzavarására. Abban maradtunk, hogy a punci kedves szó, az általa jelöltet nem is lehet szebben jelölni, a nagyon jámborak tehát így jártak.

Oroszországban viszont a nagyon jámbor egyház újraszenteli az összepuncizott templomot, és eszébe sincs a huszonéves gyévocskák számára kegyelmet kérni. Menjenek csak munkatáborba szépen, ott puncogjanak, majd a kétszáz kilós felügyelőnő elintézi őket.

Én meg nem annyira jámbor, mint amennyire körösztény szeretnék lenni, úgyhogy a képen látható feliratra teljes szívvel azt mondom, hogy ámen.