Jót, erőset, pergőset tudunk civakodni egy-egy halott felett.

Sajnos, meglehetősen sok a brutális gyilkosság Magyarországon (egy is sok), és némelyik a többinél nagyobb figyelmet kap. Miért? Egyrészt: mert valójában az egyik embert értékesebbnek tartjuk a másiknál. A szépnek és fiatalnak, a művésznek és élsportolónak a halálát mélyebb veszteségnek érezzük, mint azét, aki öreg, tehetségtelen vagy csúnya, vagy csak nem olyan jelentős személyiség. Pedig ha már a hatóságok előtt, a közvélemény szemében, a hivatalokban, a munkaerőpiacon nem vagyunk egyenlők, legalább a ravatalon annak kéne lennünk, vagy nem?

A másik: nem mindegyik halál lehet apropó ahhoz, hogy elmondjuk a véleményünket izgalmas kérdésekről. Igen, meghalt szegény, s pont így és ez által, no hát az ebből a tanulság, hogy. És már rég nem Bándy Katáról van szó, persze, miért is lenne, végtére nem vagyunk se rokonai, se ismerősei; már csak arról van szó, hogy vissza kell állítani a halálbüntetést, nem kell visszaállítani a halálbüntetést, milyen rohadékok a cigányok, nem is rohadékok, stb. Jót, erőset, pergőset tudunk civakodni egy-egy halott felett.

De ilyenkor édesanyák, testvérek, gyerekek rínak otthon, mindenki a sajátját siratja, nemcsak a szépet, egészségeset és fiatalt, hanem a csúnyát, beteget, és öreget is.

Értitek, mit akarok? Dehogyis azt, hogy ne legyünk megrendültek. Hanem hogy ha már egy nyomorult, mindegy-milyen-színű pszichopata megalázta, bántalmazta, meggyilkolta ezt a kislányt, ne fosszuk ki ráadásul! Ne dobjuk fel a politikai viták oltárára!

Rettenetes, ami történt, de semmi-semmiféle politikai tanulsága nincsen. Ha valaki őszintén együtt tud sírni a  sírókkal, tegye; a többi meg kussoljon már el!