Normális, vagyis olyan, mint mi, és ezzel lehetetlen szembenézni, és ezzel szembe kell nézni.

Megy a szövegelés arról, hogy elég vagy nem, sok vagy kevés a 21 év magányos komfort, amit a norvég bíróság az oslo-i tömeggyilkosnak kiszabott. S hogy – nagyon izgalmas – mire is való az igazságszolgáltatás; megtorlunk, bosszút állunk, példát statuálunk, visszavezetünk a társadalomba? Mire megy az ember, mire megy a világ egy ilyen Breivík-kel?

Nem tudom, a részünkről hány évet vagy mi általi halált érdemel a norvég mészáros. Kössük föl vagy ne kössük föl, engedjük el vagy ne engedjük el – mindenképp meg fogjuk bánni. Az egyenlet megoldhatatlan, mert nem lokalizálható az ismeretlen, amíg azt hisszük, Breivík az ismeretlen. Vagyis míg szilárdan hisszük, hogy a dolog így néz ki: vagyunk mi, az áldozatok, a normálisak; és velünk szemben, tőlünk gondosan elkülönítve Breivík, a fenevad, az abnormális, a nem-is-ember.

Amikor a jeruzsálemi bíróság Adolf Eichmann, a náci tömeggyilkos ügyét vizsgálta, a vádlottat egy tucat pszichiáter vizsgálta meg, és normálisnak találták. „Normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam”- jelentette ki  egyikük. Hannah Arendt, a XX. század egyik legfontosabb  morálfilozófusa végigülte a tárgyalást,  aztán azt írta: a gonoszságban a legszörnyűbb, hogy nincs benne semmi különleges, vagyis egészen banális.  (Eichmann in Jerusalem – The Banality of Evil, 1963.) Eichmann normális, vagyis olyan, mint mi, és ezzel lehetetlen szembenézni, és ezzel szembe kell nézni.

A Harmadik Birodalomban a legfőbb erkölcsi parancs –  a kanti imperatívusz kifordítása –  így hangzott: „cselekedj úgy, hogy a Führer helyeselje, ha tudomást szerez róla.” Eichmann, aki százezreket küldött halálba, nem érezte magát bűnösnek, bár pontosan tudta, hogy kegyetlenség, amit tesz. A kegyetlenséget nem tartotta jónak, ám úgy gondolta, ez a helyes választás egy magasabb erkölcsi cél érdekében.

„Amit tettem, az kegyetlen, de szükségszerű volt” – nyilatkozta a norvég tömeggyilkos. Hónapokig vizsgálták, és a hosszas huzavona végeredménye, hogy nem zavart elméjű. Normális. Banális. Közülünk való.

A tatárszentgyörgyi gyilkosok, akik négy lépésről lelőttek egy ötéves kisfiút, miután a szeme láttára kivégezték az apját, azt állították, hogy ez tulajdonképpen önvédelem. A nemzet érdekében. Egy magasabb cél érdekében.

Akkor leírtam, most leírom megint: semmi cél nem lehet magasabb, hajszállal sem, mint egy ötéves gyerek.

Mivel visszakanyarodtunk a modern kor fenevad ideológiáihoz, a bennünk élő gyilkos könnyen talál magasabb célokat. Ilyen volt a liberális gondolat is a jakobinus terror idején, ilyen volt a kommunizmus a vörös-, az antikommunizmus a fehérterror idején. A keresztény gondolatot is lehet ilyenné tenni. Vazulnak, Koppánynak, Ajtonynak, sajnos, veszni kell. A Szenföld bitorlóinak veszni kell, a boszorkányoknak veszni kell, a reformátoroknak veszni kell, az anabaptistáknak, az ariánusoknak és az arminiánusoknak veszni kell.

De Isten mindig az áldozat oldalán áll. Azért lett Krisztusban áldozattá –  akit „magasabb cél érdekében”, egy másik jeruzsálemi perben halálra ítéltek és kivégeztek – , hogy ezt megmutassa. A követőjének lenni azt jelenti: áldozattá válni, báránnyá a farkasok közt. A báránynak nincs foga és karma, a farkasnak van.

Ráadásul a farkasok azt hiszik, ők a jó fejek. Ma sehol sem üldözik intenzívebben a keresztényeket, mint az egyházban. Jézus megmondta előre: „mindaz, aki öldököl titeket, azt hiszi majd, hogy istentiszteletet cselekszik” (János 16, 2). Hiszi a magasabb eszmét. Ez szörnyűbb, mint az ösztönös gyilkolás, mikor azért ölsz, mert félsz, esetleg azért, mert zabálni vagy kielégülni akarsz; az olyan után ott állsz fázva, tudod, hogy vétkeztél, és csak akkor nyugszol meg, ha megkapod a büntetésed.  Az ilyen után meg azt mondod: a szent célért muszáj volt.

Szívszorító tragédia, mikor az ideológia-szülte gyűlölet elsodor embereket. De abszolút értelemben egyetlen áldozat létezik: a tökéletesen ártatlan, aki minden Breivíkségünket magára vette, hogy a bennünk élő Breivík is meghalhasson. Nincs bocsánat a belső Breivík számára. Keresztre kell feszíteni, és hogy biztosra menjünk, még egy dárdát beleverni a szívébe. Különben ölni fog: talán csak szóban, talán csak egy odahúzott ikszben; gyorsan vagy lassan, de biztosan.

(a kép innen való)