Igen, korábban néhány dolgot másként láttam, ezért másként is beszéltem.

A legutóbbi  bejegyzésben arra hívtam fel a köz figyelmét, hogy Vona Gábor Jobbik-elnök beszédében  – személyes véleményem szerint – elkövette a gyűlöletszítás bűnét: „Véget vetünk a cigánymercik korszakának! Meg fogjuk tőlük kérdezni, hogy kispofám, honnan van a fukszod és a luxusautód. Aki nem tud elszámolni vele, attól el fogjuk kobozni" –, mire az elnök emberei azt skandálták: „minden cigány bűnöző.”

Természetesen rögtön megindult a gátlástalan mocskolódás a blogomban (ez nem érdekes), valamint a „Gyuri, korábban másképp beszéltél” típusú szöveg (ez viszont érdekes).

Igen, korábban néhány dolgot másként láttam, ezért másként is beszéltem. Ifjúkori liberalizmusban szenvedő huszonévesként is másként, balos-anarchista-ateista tizenévesként is másként. Amikor pedig gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek. Az ember úton van, olvas, gondolkodik, tapasztal, áldja vagy veri sors keze, és közben formálódik. Olykor megkérdőjelez, sőt felad korábbi előfeltevéseket; másokat pedig, amiket korábban elutasított, fontolóra vesz. Vannak, akik ezt deformációnak tartják és sérelmezik; vannak, akik fejlődésnek látják és örülnek neki. Mindkét vélemény fontos, segít a tájékozódásban.

A mandiner.hu tegnap közölte a Vonás poszt mellett egy 2008-ban, a Magyar Nemzetben közölt cikkem részletét is, ilyen mondatokkal:

„... egy kétgyermekes magyar pedagógus házaspár kevesebbet keres a munkájával, mint egy négygyermekes munka nélküli cigány család segélyekből, adományokból és kétes ügyekből. Eközben cigányok egész falvakat rombolnak le, erdőket-mezőket tarolnak le, s felkoncolják, aki útjukba áll. Ahol túlerőbe kerülnek, nyíltan terrorizálják a lakosságot. És a magyarok tűrik a mindennapi Olaszliszkát. Tűrik, hogy a vagyonuk, az életük és a szavuk kevesebbet ér, mint a cigányoké. A magyarok nem tehetnek róla, hogy a „cigány politikus” kifejezésről Kolompár Orbán jut az eszükbe, aki máig nem tisztázta magát a sokmilliós sikkasztás vádja alól, vagy Horváth Aladár, esetleg az a Mohácsi Viktória, aki a magyarokat vádolja, amikor háborúznak a cigány uzsorások. A magyarság azonban tolerálja a hivatásos mocskolódókat, a kivakarózott jogvédőket, a tarkamagyar őrülteket, sőt a szocibérenc filisztereket is. Hát ez a valóság. Meg az, hogy nincs kedvem tovább az adómból eltartani naplopókat, akkor sem, ha cigányok. Tartsák el magukat, dolgozzanak, ha élni akarnak.”

A szöveg heves polémiában született, egy olyan megállapításra-sejtetésre adott dühös válaszként, miszerint „a magyar családok jelentik a fasizmus melegágyát”. Évek óta jártam a vidéket és szociografikus riportokat készítettem. Megrázó volt közelről látni, amit a tegnapi írásomban így fogalmaztam: „...a cigány-nem cigány együttélést – különösen a szegényebb területeken – mindennapos atrocitások nehezítik: lopás, rablás, garázdaság, valamint megfélemlítés és pogromhangulat.” 

De a polémia heve, persze, nem mentség.

Én írtam a Nemzetben ezt is, 2009-ben: ...A közbeszéd nyálkás lejtőn csúszik vissza a harmincas évekbe, s míg valakik a gazdasági rendnek nevezett táplálkozási lánc végéről vadásszák le a nyomorultakat... a fasizmus, ez a kollektív neurózis, tagarhatatlanul létezik.” És ezt, egy másik cikkben, ugyanott :  „...A rasszista reneszánsz elsősorban a politikai vezetés, másodsorban az egész társadalom felelőssége... Fontos hangoztatnunk, hogy egy nemzet vagyunk: összetartozunk, mindenféle származású és világnézetű magyarok. De a horogkeresztesek nem tartoznak közénk. Ők ellenségek, pláne, ha fegyverük van.”  A jobboldali sajtóban – azt hiszem – elsőként én hívtam fel a figyelmet az újjáéledő fasizmus veszélyére.

Így tán árnyaltabb az elkövetői profil: de még ez sem mentség.

Lehet mélyebbre is vájni a múltamban. A 2006-2008 közti időszakban rendszeres vendég voltam az antiszemitizmus.hu című szégyenfalon, többnyire az izraeli politikát ekéző írásaim miatt (némely megállapításomat egyébként máig fenntartom). Voltak továbbá kirohanásaim közszereplők ellen, melyekben nem csupán tevékenységüket kritizáltam, hanem személyes integritásukat is kétségbe vontam. Ezt később, egy független hírportál főszerkesztőjeként, megpróbáltam jóvátenni. De attól tartok, manapság is elvétem olykor –főleg, ha nagyon felháborít valami – az irónia és a verbális erőszak közti határt.

Az sem mentség, hogy mások is vannak így ezzel. Az az ő a saruk, ez pedig az enyém. Próbálok változtatni ezen, és ha nem megy, inkább abbahagyom az írást.

Sosem gondoltam magam rasszistának vagy antiszemitának. Nem voltak (nincsenek) általános érvényű fenntartásaim semmilyen népcsoporttal szemben.  Sohasem gondoltam, hogy minden cigány bűnöző, de ez a szöveg –  most döbbentem rá, öt év távolából – félreérthetetlenül ezt üzeni.

Ezért, tisztelt Legbelsőbb Bíróság, függetlenül kontextustól, szenvedélytől és egyéb körülményektől: e differenciálatlan, általánosító megállapítások, a cigány-magyar dichotómia emlegetése, a gyűlölet-toposzok sora miatt nem lehet mást mondani, mint hogy Balavány György írt rasszista szöveget. És ha rasszista szöveget írt, akkor rasszista volt, függetlenül attól, hogy mit gondolt önmagáról.

Sajnálom nagyon.

Azért is, mert a cigány-nem cigány együttélés problémái bonyolultabbak, mint ahogy az erről szóló veszekedésekben (pro vagy kontra) megfogalmazódnak. De ez már egy másik történet.

A kép innét való, Marina Abramovic „Ritmus” c. performanszán készült.